Lassan négy éve vagyok orvos; Magyarországon, egy vidéki városban tanultam, majd a diploma megszerzése után szülőhelyemen, egy centrumban kezdtem el dolgozni. Az egyetem közepétől egyértelműen láttuk, hogy odahaza nehéz lesz ezt a hivatást gyakorolni. Már akkor felmerült bennem a külföld; a mi évfolyamunkról nagyon kevesen mertek belevágni, még nem volt annyira "népszerű", csak a biztos nyelvtudással rendelkezők, illetve a gyakorlatokat rendszeresen külföldön töltők kerekedtek fel. Aztán a következő évfolyam megindult nyugatra...

Pontosan három évet dolgoztam Magyarországon egy centrum baleseti sebészeti osztályán, majd úgy döntöttem, külföldre megyek. A három állásomat akartam egyre beváltani, bármennyire is jó képzésben volt részem.

A kijutás

Egy német székhelyű, kimondottan orvosok bemutatásával foglalkozó cég által jutottam ki ebbe a városba, a kórház sebészeti osztályára. Minden úgy ment, ahogy ígérték; először bemutatás (cég által lefoglalt repülőjegy, teljes ellátás fizetése a bemutatás alatt, majd teljes körű ügyintézés, a költségek nagy részének átvállalása), illetve a sikeres felvétel után meghatározott időpontban kezdés. Egy magyar embernek az ilyen állásközvetítés nem megszokott.

A kezdés

Egy-két nap alatt mindent megkaptunk; munkaruha, telefon, kulcsok, pecsét, stb... Az ügyintézésben nagyon gyorsak, megbízhatóak. Tetszett a kórház hozzáállása, marketingje. Minden úgy alakult, ahogy azt ígérték, nem ért minket semmi váratlanul.

Elkezdődött a betanításunk; a nyelv, a szakma, a rendszer elsajátítása. Nagyon jól felépített tervük volt. Igaz, újra kezdőnek éreztem magam, holott az elmúlt három évben már nagy dolgokhoz juthattam Magyarországon. Ezzel a tudattal jöttem, szinte mindent elölről kellett kezdeni.

Az első három hónap a csodálkozással telt; más rendszer, az újdonság varázsa. A kollégák nagyon kedvesek voltak, segítőkészek, türelmesek. Az emberek a civil életben úgyszintén. Itt minden más; a mentalitás, az életszínvonal, lehetőségek. Korábbi személyes tapasztalatom külföldön nem volt.

A kórház

Röviden a kórházról annyit, hogy főleg sebészeti és belgyógyászati profilú járási ellátó kisközpont, melynek sebészeti részlege hasi sebészetből, ortopédiából és baleseti sebészetből áll. 60 feletti sebészeti ágya van fél tucat állandó főorvossal és kb. ugyanannyi  külsős kollégával.

Itt egy orvosra kettő munkája jut

Ahogy telt az idő, szép lassan rájöttem, nem minden arany, ami fénylik; kőkemény kiképző rendszer tagja lettem; egy gép, ami egy magyar mentalitású embernek sok és nehéz elfogadni. Túl a hat hónapos próbaidőn, túl az osztály minden részén, azt kell mondanom, én most vagyok katona. Pedig azt hittem megúszom, lévén, hogy Magyarországon eltörölték a sorozást.

Az a baj a németekkel, hogy olyanok, mint a nyelvük; merevek, szabályokhoz kötöttek, sztereotípiákban, sablonok alapján gondolkoznak és úgy is cselekednek. A józan paraszt ész keveseknek adatik meg. Nincs poén; ha van is, azt nem érteni; ha én mondok valamit, ők néznek, mint a strucc az állatkertben. Szerencsére azért akad normális és gondolkodó is köztük.

Idekint egy német sebész sokkal kevesebb műtéti típust tud elvégezni, mint otthon. A tervezett műtétekben ügyesek, de abból is limitált számút tud a többsége. Az akut beavatkozásoknál időigényesek, és nem túl kreatívak. Nehéz, ha az ember egy olyan magyar centrumból jön, ahol sok mindent látott, nem is akármilyen kivitelezésben.

A nővérgárda tevékenysége előírtan behatárolt, szinte az ápoláson kívül mindent az orvos végez. Ha véletlen nem írunk fel egy egyszerű fájdalomcsillapítót, akkor sem adják oda a tablettát a betegnek, ha erős fájdalma van. A magyar nővérek hozzájuk képest NASA-professzorok.

Ha sokallta valaki otthon a dokumentációt, akkor itt beleőrül. Én iskolás éveim alatt nem írtam ennyit (feleslegesen). 

A műtéti szövődmények felvilágosítása több ideig tart, míg elmondani a műtétet. Ezt megkövetelik. Először azt hittem, milyen rendesek, alaposak. De nem; egyszerűen azért, mert gyakran van szövődmény, attól függetlenül, hogy a műtéti előkészítésben nagyon precízek.

És amit nem értek, hogyan engedheti meg a német rendszer, hogy minimális szakorvosi-főorvosi létszám mellet is szakképzési jogosultságot kaphatnak egyes osztályok. Mindössze 4-5 ember véleménye veszélyeztetheti a minőségi ellátást, a kritika lehetősége csekély, nincs referencia.

A beteganyag

Sokszor bizonytalan vagyok. Odahaza több száz röntgenfelvételt néztünk hetente, és 90 százalékban egyértelmű volt, hogy mi a baj. Itt rengetegszer van melléklelet, gyakran látható egy kis repedés-szerű valami a képeken; nagyon kis erő hatására törnek, illetve pontosítok: repednek. Sok a gyereksérülés, bokaízületi elváltozások, rengeteg vakbélgyulladás, vastagbélgyulladás, szorulás van. Annyi vakbélműtétet végeznek itt egy 70-80 ezres körzetben, mint otthon a 300 ezresben se. Összezabálnak mindent.

Itt egy ember (akár) több száz eurót fizet betegbiztosításra, így bármi kis problémát éreznek, bejönnek a kórházba, elvárják az ellátást. Az ügyeleti betegségek nagy része indokolatlan. Én nem is ügyeletnek, hanem a rendelési idő meghosszabbításának hívom. Szakmai kiteljesedésem csúcsa, amikor a mentő hozza szalagon a 80-90 éves Willendorfi vénuszokat az öregek otthonából; se kép, se hang. És ha ez sem elég, a nővérek előszeretettel hívnak fel ötpercenként, pl. hogy Franz bácsi ehet-e pudingot, elfordulhat-e az ágyban, finghat-e. Ilyen szakmai kihívásoknak is ki vagyunk téve.

Amiben ők a jobbak

A konzervatív, nem műtéti kezelési módszereik, lehetőségeik összességében jobbak. (Bár nem értem, hogy a törés kezelésére - mint kiváló rögzítő eszközt - a gipszet miért nem szeretik. Ehelyett 250 eurós műanyag Terminátor alkatrészeket használnak, ami nem is úgy tart).

Korszerű eszközök, minőségi, ritka implantátumok. Alapvetően jól működő, többszintes egészségbiztosítás, rehabilitációs lehetőségek. A kórházak külleme gyakran a négycsillagos szállodával azonos; kis ágyszámú kórtermek, többfogásos étkeztetés minden napszakban.  

A munka gyümölcse

Amint kilépek a kórházból, minden nehézség, a nyomás enyhül. Az életminőség, amit az ország ezért cserébe biztosít, megéri (egy darabig) katonának lenni. Itt méltó életet tud már egy kezdő orvos is élni. Mindent meg tud az ember venni, ami az alapvető élethez kell, és még marad is.

Ami megkönnyíti a kinti életemet, hogy a párom itt van velem, a kórházban már több magyar orvos dolgozik, akikkel rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, lassan magyar negyedet alakítunk. A német kollégák nevetve mondják: „Lassan el kell kezdeni magyart tanulnunk!” Egyszer megkérdezték tőlünk: „Mi van itt? Migráció?”

A szülőföld hiánya

Ahhoz, hogy az ember igazán értékelni tudja hazáját, el kell jönni. Sok embernek ajánlok egy ilyen túrát még akkor is, ha nem szorul rá. Rájövünk, hogy van keresnivalónk a világban. Bármilyen munkáról is legyen szó, elégedettek a magyarokkal, jó munkát végzünk. Viszont magyar embert gyógyítani nagyobb siker és öröm, mint külföldit. Az életet itt nem úgy éled meg, mint odahaza; sietteted az időt, hogy minél előbb elérd a célodat és reménykedsz, hogy hazamehess. Ez nem a romantika országa.

Örülök, hogy külföldiként kipróbálhatom magam egy ilyen nehéz szakmában, bár annak kevésbé, hogy el kellett jönnöm. Remélem csak átmeneti a helyzetem, és ha hazamegyek valahogy meg tudom oldani az életemet.